Bajnokok Ligája: magasabb dimenzió a Fradi Sas ölelésében is

Jobban vágjuk a lényeget a világ legjobb filmesénél!

Forrás:

„Mert nem lehet menni sehová!”

 

Az erejének a végső pillanataiban járt, ugyanúgy, ahogyan a barátja. De nem azért, mert alapból gyengék lennének, hanem mert mindent kiadtak magukból a Ferencvárosért.

És láttam rajtuk, hogy még annál is többet.

Bőven elmúlt már éjfél, amikor kiértem a Groupama Arénából a sajtótájékoztató végeztével a Fradi Sashoz, oda, ahonnan nem messze a Fradi Tábor tagjai ezúttal is az elsőtől az utolsó utáni pillanatig is tiszta szívből szurkoltak a kedvenc csapatuknak tegnap a Molde elleni Bl-visszavágón és járultak hozzá ahhoz, hogy az FTC 25 év után újra BL-csoportkörös legyen.

És ezt most is, mint mindig, tényleg nagyon jól lehetett hallani bent az üres, „csak szakmai útmutatásoktól kongó” stadionban.

Éjfél múlt tehát pár perce, és már akkor lehetett érezni a mára az egész országot hatása alá vonó, kelet felől már ténylegesen megérkezett és azóta óráról órára kimélyülő, pörgő és forgó mozgást bemutató ciklon előszelét.

A két srácot viszont ez nem érdekelte.

A szemeikben ugyan nem láttam, de amilyen lelki állapotban voltak, arra gondoltam, hogy nem sokkal előtte még könnycseppek nedvesítették be a tekintetük bázisától lecsurogva egészen az állukig az arcukat, és azt is el tudtam képzelni, hogy azok bizony, minden természeti törvényt felülírva, tényleg zöld fehérek voltak.

„Uram: megkérhetünk, hogy csinálj rólunk egy fényképet a szobornál?” - szólított meg az egyikük elcsukló hangon, miközben a másikuk hozzábújt a szoborhoz és szorosan átölelte.

De úgy, ahogyan csak édesanya tudja a gyermekét.

A következő pillanatban a kezembe nyomta a telefonját, majd odasétált a szobor mellé, ő is megsimogatta, hozzábújt, majd mindketten felém fordultak.

Jó érzés volt tudni, hogy eszükbe nem jutott, hogy akár el is nyargalhatnék a masinával.

Miután elkészítettem az első felvételt, pontos és az ő szempontjukból jogos szakmai kérést fogalmazott meg a kütyü gazdája felém, mert nekik az volt a lényeg, amit a kérésében megfogalmazott:

„Tudnál messzebbről is csinálni egyet, hogy teljesen benne legyen a szobor is?”

„Még jó, hogy!” - válaszoltam, majd hozzátettem: „Azért csináltam közelít, hogy majd lássátok az arcotokat is, így nem csak emlékezni fogtok arra, hogy mit jelent számotokra ez az este.”

Amikor kész lettem a távolikkal is, elkezdtünk egymáshoz közelíteni és egyből az első fotót mutattam meg nekik.

„Ó de jó!” - mondta az addig hangtalan, utána egyből rám mosolygott, majd visszament a szoborhoz és olyan hévvel ölelte át újra, hogy azt hittem, haza viszi magával.

„Mentek valahová bulizni?” - kérdeztem meg az engem megszólítót.

„Nem...”  válaszolta szomorúan?

„Miért nem? - kérdeztem meg tőle, és ahogy ezt megtettem, egyből beugrott, hogy biztosan és joggal gondolja azt rólam, hogy az elmúlt nyolc-kilenc hónapban egy másik Univerzumban figyelhettem.

„Mert nem lehet menni sehová!” - válaszolta.

Majd visszament a szoborhoz és ismét átölelte.

A következő pillanatban mindketten megpuszilták, nem is egyszer, és ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutott, hogy le kellene fotóznom őket.

A telefonom után nyúltam, már be is izzítottam a funkciót, amikor megszólalt a belső hangom: 

„Neeee!”

Mert a legfontosabb felvételeket már elkészítettem. Róluk, nekik és az az övéké! Csak az övéké! A nyitóképet 19 óra magasságában lőttem.

A szobort átölelve egyébként nemcsak boldogok voltak, de látszott rajtuk, biztonságban is érzik magukat. Semmi és senki nem érdekelte ott őket, még az a fránya vírus sem, ami miatt nem lehettek bent a Groupamában.

De csak fizikailag nem, mert lelkükben és a tudataikban ott voltak. És ugye a hangerővel is.

Ott a kapu mögött, ahol a legjobb lenni mindegyik futballmeccsen a világon.

Most is ott voltak gyakorlatilag, csak egy fal (a lelátó külső része), fizikailag elválasztotta őket a szent helyüktől.

Ez a fal azonban a Molde elleni 90 perc során is lerombolódott, így nem képezett, mert nem képezhetett akadályt.

Mert a (jelen esetünkben szurkolói) szeretetet és a szenvedélyt nem lehet megállítani.

Tiszta szívből kívánom a MOL Fehérvár FC (nekem Videoton) szurkolóinak, hogy ők is átélhessék újra ugyanezt csütörtökön, mint ahogyan tettek érte jó alaposan múlt hét csütörtökön is.

És tiszta szívből kívánom ugyanezt mindig, minden magyar szurkolónak, legyen oda bármelyik csapatért is.

Mert a világ valaha volt legjobb filmese, a világ legjobb filmjének, a Tenet címűnek az írója és rendezője (érteni kell miről és hogyan szól), Cristopher Nolan a Csillagok között című alkotásában Anne Hathaway (filmbéli neve Dr. Amelia Brand) szájába adva mondatta ki a lényeget:

„Lehet, a szeretet a lenyomata vagy az átszűrődése egy magasabb dimenziónak, amit tudatosan nem érzékelünk. (...) A szeretet tehát az egyetlen számunkra is érzékelhető dolog, ami átlép időn és téren. Talán érdemes lenne megbíznunk benne, ha nem is értjük még a működését.”

Mi viszont, akik a kapuk mögé valók vagyunk (teljesen mindegy melyik csapat miatt), pontosan tudjuk, hogy miről szól a történet!

Mindenről!

Pontosabban: MINDENRŐL IS!

Legfrissebb híreink