Az EDDA Művek igazsága

Az Eintrahct Frankfurt sportigazgatója is telibe talált. 

Forrás:

Nekem is az EDDA volt az első kedvenc zenekarom kisdrazsé koromban, de arról, hogy mi a helyzet most a zenekarral (nem a járványhelyzetre gondolok, hanem úgy általában), fogalmam nincs, csak azon szoktam mosolyogni, hogy Pataky Attila és az UFO-k. Mert hatalmas húzásnak tartom ezt a részéről.

Az előbb bevallottak viszont még nem jelentik azt, hogy bárhol, bármikor letagadnám, hogy mit jelentett számomra az a banda, amelyikkel kapcsolatban éveken át meg voltam győződve arról, hogy a világon a legjobb és soha nem is lesz nála jobb. És tudom és elfogadom, hogy elképesztően sokan vallják, hogy ez így is lett, így is van és így is lesz. 

Fél pillanatig nem szállnék vitába velük, mert nem az EDDA lett gyengébb, hanem én változtam.

A minap viszont végighallgattam az első három albumukat, és arra gondoltam, ha most adná ki őket a zenekar, akkor is tökéletesek lennének. Olyan jó zene és szöveg van rajta, hogy azelőtt csak csettinteni lehet. Slamovits Istvánt még mindig a magyar zenetörténelem- és kultúra egyik legnagyobb istenének tekintem.

Szóval, hallgattam a nótákat, és be kell valljam, utaztam a miskolciakkal (akkor még azok voltak), eléggé rendesen, de amikor az 1983-ban kiadott, 3. lemezük 4. dalához értem (nem ér rákeresni, ha nincs meg fejből, hogy melyik az, mert ha mégis, akkor öriharisosembocsi lesz!), nem a volt a szerelmeim jutottak eszembe, mint régebben, hanem a magyar labdarúgás.

Azt nem tudom, hogy a Pataky-Barta-Slamovits szerző triót milyen ihlet járta át, méghozzá eléggé rendesen, amikor megalkották ezt a tökéletes szerzeményt, de biztos vagyok benne, hogy nem a magyar focira és a még nála is fontosabb szurkolásra gondoltak.

Pedig benne van minden, amit nekünk most, egyszerű fanatikusoknak át kell élnünk, sok más nehézség mellett.

A magyar meccsek, a srácok a lelátóról és a csoportból, az idegenbeli túrák, a sörözések, a csajozások, a matek is, ha úgy adódott, az edzőváltás követelése, a vezetőség távozásának követelése, a bírók szidása, a győzelmek íze, a vereségek fájdalma, a kiesések kilátástalansága, a mindig ugyanazok az ígéretek - mind, mind hiányzik.

És nagyon!

Pontosan tudom, hogy most kivételesen vannak ennél fontosabb dolgok. De akkor is hiányzik, mert ezek adtak erőt, igazi életet a mindennapjainknak.

És senki nem tudja, mikor lehet újra átélni majd őket. 

Tegnap a FIFA egyik alelnöke megerősített abban, amiről 3-4 hete írok, hogy előbb a nemzeti bajnokságok indulnak majd újra, mert a vírus mindenhol máskor és máshogy fog lecsengeni (ha lefog...), így az utazási korlátozások azért még jó sokáig érvényben maradnak, hogy milyen szinten, az lesz majd a fontos.

Olvastam nemrég arról is, hogy az USA-ban már arra is készülnek, hogy 2022-ig érvényben maradhatnak a járvány miatt meghozott intézkedések, mert a tudomány jelenlegi álláspontja szerint BIZTOSAN csak másfél év múlva lesz gyógymód a kis görény ellen.

Addig persze lehet, hogy már lesznek meccsek, mert azért el lehet különíteni sportolókat (Huszti Szabolcs is erről nyilatkozott) és zárt kapuk is előtt lehet majd játszani, mert a vírus, ameddig le nem győzzük, nem mindig ugyanolyan erővel támad, és hát ugye az egészségügyre is mért káros hatása ellen mi, magunk is sokat tehetünk.

És ezeket meg kell tennünk, bármennyire is nehezek, hogy óvjuk szeretteink, embertársaink és egyébként a magunk egészségét is.

De egyszer eljön a nap, mert el kell jönnie, amikor újra ott leszünk. 

Ott a lelátókon, újra együtt.

Ott a lelátókon, hogy kikészüljünk vagy a mennybe kerüljünk attól, amit látunk.

Ott a lelátókon, ahol a legjobban szeretünk létezni.

Nem lehet tudni, hogy mikor következik be, de nagyjából minden egyes pillanatban gondolok rá, hogy erőt adjon. 

Az, amiket eddig éltem ott át, és azok, amiket majd át akarok élni.

A más csapatok és szurkolótáborok gyűlölködésből (a zrika persze megmaradt) az nb1.hu 1999-es indulásának köszönhetően már régen kinőttem. Ha rajtam múlna, soha egyetlen magyar csapat sem kapna ki, mindegyik nemzetközi kupát mindig magyar csapat nyerné meg, a válogatottunk meg mindig világbajnok és Európa-bajnok lenne.

Egyik sem fog soha bekövetkezni, de most már azzal is kiegyeznék, hogy az első meccsen, amin újra ott lehetünk, kapjunk ki kilátástalan, sivár játékkal mondjuk az Óperenciás-tenger És Az Üveghegy FC-től 17-0-ra, csak hagy szurkolhassunk már végre. 

És ne csak magunkban, álmodozva!

Fredi Bobic, az Eintracht Frankfurt sportigazgatója a Die Weltnek a következőket mondta a minap:

„El sem tudom képzelni, mennyire emocionális lesz, amikor ismét telt házas stadionban léphetünk pályára. A futballtörténelem egyik legnagyszerűbb pillanata lesz.”

És igaza van.

A sportsikerek ugyanis mulandóak, a barátság, az összetartozás, egymás segítése és a szurkolói közösségünk viszont örök.

Előbbi ugyanis csak egy állapot.

Az utóbbiakat viszont egyetlen olyan szó és egy tökéletes dal fejezi ki szerintem a legjobban, amiben minden, de tényleg minden benne van.

„Mindent, amit adtál,
Hűen őrzöm, míg élek.
Mindig újra kezdve kereslek,
Míg el nem érlek.”

A szó, ami a dal címe is: ÉRZÉS!

És tényleg mindennél fontosabb!

EDDA Művek - Érzés

Az Ős-Edda utolsó albumán található ez az dal érzés címen. EDDA Művek EDDA III. 1983.

Legfrissebb híreink