Budapest – Újpesti bloggerünk a bajnoki bronzot is átélte és átéli.
Nyugati pályaudvar, az eső már csepereg, a metrópótlón még megúszom, aztán Városkapunál a nyakamba szakad, úgy ahogy kell. Kiváló előjel egy mecsre, olyan vízilabdameccs lesz ebből, hogy nem a bronz lesz a végén, jó, ha megússzuk sérülések vagy burleszkparádé nélkül. Szombat délután van, következik a szezonunk második legfontosabb meccse.
A buszon összetalálkozom B.-vel, régi meccsrejárós pajti, már hat éve toljuk együtt, igaz, hogy én nagyobb szünetekkel: majdnem három éve nem jártam a Szuszában, de hát most kötelező itt lenni. Találgatunk, mi lehet ezen az estén, kezdőt már sorolja is: Pajovic, úgy tűnik, már szabadságon, megint Bence bizonyíthat a kapuban; aztán a kisárgázódott Pauljevics helyett Szűcs Kristóf a jobb szárnyon, örülök, kifejezetten kedvelem a harcos játékát. A Megyerin S. és Z. várnak, kicsit mintha izgulnának, bár náluk sose tudni. A büfénél egy srác magabiztos győzelmet jósol, már csak azért is, mert akkor a klub is javíthatna az ingyen sörrel. Legyen így.
Ünneplés, Lita kapitány még egyszer megmutatja a kupát. Én persze ideges vagyok, eddig háromszor voltam kint a Loki ellen, a fájdalmas kupa-elődöntőn, aztán a botrány 1-5, tüntettünk is a székháznál, még Szpisjak volt az edző, utána hamar el is húzott. Volt még egy hihetetlenül rossz 0-0, már nem is tudom, mikor. Jön Enis Bardhi, igazi sztárnak járó ünneplést kap, élvezi is, pacsizik akivel csak tud. Még a Loki játékosai is odaszólnak, de messziről is látom, hogy mosolyogva: van mit tanulni a kölyöktől kitartásban és alázatban. Ő lehet a jó példa mindenkinek, hogy tessék, ott a topliga, és nem padozni…
Erősen kezdünk, persze a kupadöntő után szemernyi kétségem nem volt, hogy megérezték a fiúk a vérszagot, plusz ami még fontosabb: végre elhitték, hogy tudnak ők annál sokkal többet is, mint amit ősszel láttunk. Lett csapategység is, már a döntőn is szembetűnő volt, de amit most látunk, az egyszerűen gyönyörű: rövid váltások, gyors fordítás, ha arra van szükség, pontos passzok és kőkemény, belemenős játék. Sok év után először tetszik, amit a pályán látok.
Szinte megkönnyezi az ember azt a néhány percet, mikor Szlezák Zoliék kisétálnak a gyepre, Zoli talán sír is; az utolsó hőseink ők, már húsz éve ennek is, hihetetlen. Zúg a Kissrác voltam én, bámultam a csodát, felemelő pillanatok ezek, nem cserélném el semmire. Hosszú évek óta először… mi is vagyok? Büszkének mindig büszke az ember a csapatára, főleg akkor, ha olyan szarok vagyunk, mint ami szenvedést mi előadtunk az utolsó pár évben… szóval nem is tudom, de hát ezek olyan pillanatok, mikor nem is kell ezen gondolkodni. Talán nem is lesz meg soha erre a megfelelő kifejezés. Érezzük, a srácok ezt meg akarják nyerni, már csak az öregek, az elődök miatt is – több, mint a fele nincs persze itt, elsodorta a bajnokcsapatot az élet mindenfelé.
El is ment az első félidő, Bence földön maradásánál kicsit megijedtünk, de szerencsére nincs komoly baj, teljesen magabiztosan jön ki újra, immár a debreceni tábor elé. Aztán csak 20 percet kell várni, és jön is, amire vártunk: pontos és villámgyors támadás után egy beadás, és végre jön Soma, bólint a harmadik emeletről, nagyon nagy gól. Őrjöng a Kanyar, Soma is, nagyon rég nem szerzett már gólt, megdolgozott érte.
Kicsivel később pedig már kettő, és ha még valaki megérdemelte, hát az pont Obinna, nagy szlalom után nagyon nagy gólt ragaszt az alsóba, szedd ki, Öcsém, ha tudod. Iszonyatos ünneplés még mindig, itt ma más egyszerűen nem nyerhet: de jó ilyet is érezni, egy kezemen meg tudnám számolni ezt is, hány ilyen volt az utóbbi években…
Szerez egyet a Loki is, legyintünk: ennyi örömük legyen idén, hogy rúgtak nekünk gólt: aztán azonban átfordul a meccs, elkezdenek nyomni. Van még húsz perc, kezd a dolog kevésbé szórakoztató lenni. A védelem eszén van, Lita ordít a többiekkel, nagyon kell most ez, a srácok hullafáradtak. De nincs még vége, nyomnak tovább, most már hangosan is kimondom: baj lesz, b***meg, B. leint, ne vészmadárkodj.
Egyedül a kupadöntő hosszabbítása, meg persze a tizik mentek ilyen kurva lassan, sehogy sem akar vége lenni. Szurkol mindenki, talpon a Szentély, de vágni lehet az ideges feszültséget, érezzük, nem jó ez, ne a végén szívjuk meg megint, azt már tényleg nem tudnánk elviselni…
Éppen mondok valamit B.-éknek, már nem is figyelnek: Szabó Zsolt végre lefújja (egyben a saját karrierjének is véget vetve, innen is szeretettel gratulálok), és mindenkiből kitör valami, amit már régen ki akart engedni: diadalittas, mélyről jövő, megkönnyebbült ordítás, több helyen könnyeket is látok. Megvan hát, és úgy, hogy ezért egyedül mi, a csapat és a lila-fehér szurkolók dolgoztak éveken át: hát dobogón vagyunk végre újra, tapsol és füttyög mindenki, de most nem gúnyosan, nem szidja a csapatot, nem kívánja erőteljesen Vigjnevic és a belga távozását, nem ordít a túloldalra sem: már üres is a vendégszektor, messze laknak, haza kell indulni… megvan, megvan, megvan a bronz!!!!
A Kapitány mászik fel a capo mellé, a csapat már ül a gyepen, tudja mindenki, mi következik, ülünk mi is: és aztán egyszerre, már a sötétedő újpesti éjszakában felzeng, felzúg, kitör, kiszabadul mindenkiből, hogy
LÁLÁLÁLÁLÁLÁÁÁÁÁ, EEEEEGY ÚJPEST GÓÓÓÓÓÓL!!!!
S.-hez fordulok, még mindig extázisban, és annyit mondok: hat éve járunk már együtt meccsre, b***meg, és bronz? Te ezt elhiszed, hogy végre bronz?
Nem válaszol, csóválja a fejét, sírni volna kedve, de talán nem akar előttünk. De most nem is szomorúságában, micsoda különbség…
Még most, egy teljes nappal később is (akkor íródott a blog – a szerk.) olyan boldog vagyok, hogy azt sincs kedvem felróni: legközelebb hűtsd be az ingyen sört is, Roderick! Júliusig ráér, tovább nem, mert tudod te is: mi mindig itt leszünk…
Köszönöm, fiúk. Járt nektek is a siker. Munka volt benne, és ezt mi szeretjük látni.
Jövünk, figyelj, Európa!
Reichenberger Dániel
Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 20.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)
