Megvizsgáltuk a magyar válogatott Eb-selejtezősorozatait 1972 óta: pótselejtezős csodák, fájdalmasan összetört álmok, örökké emlékezetes meccsek.
A magyar válogatott elmúlt évtizedeiben nagyon kevésszer fordult elő az, ami most: úgy vár tétmeccse(ke)t, hogy nem kell matekozni, ha legyőzi Szerbiát és Litvániát, már kedden este kijut a 2024-es Európa-bajnokságra.
Marco Rossi csapata négy fordulót követően tíz ponttal a G-csoport élén áll, megelőzve a szintén tízpontos, de egy meccsel többet játszó, valamint az egymás elleni összevetésben és a gólkülönbségben is rosszabbul álló szerbeket, valamint a nyolcpontos montenegróiakat. Az egyaránt két-két ponttal a csoport végén lévő Bulgáriát és Litvániát ki lehet húzni a sorból, hiszen mindössze minimális matematikai esélyük a csodára, azaz az első két, egyaránt kvalifikációt érő hely valamelyikének elérésére.
A képlet tehát látszólag egyszerű: a két győzelemmel járó hat pont már kedden biztosan kijutást ér, de elegendő lehet akár a négy pont is, ennek számolgatása viszont egyelőre felesleges.
Persze nem véletlen, hogy a számolgatás és a matekozás szavak beépültek a magyar köztudatba, hiszen világbajnokságon legutóbb 1986-ban járt a válogatott, Európa-bajnokságon pedig a 2016-ost megelőzően 1972-ben – évtizedekig maradt tehát a reménykedés és a gondolkodás, hogy mikor mi és hogyan kéne, hol milyen eredmény lenne jó.
Az utóbbi évek – végül sikeres – Eb-selejtezői élénken élhetnek a köztudatban. 2016-ban úgy volt ott Bernd Storck együttese a 16-ról 24 csapatosra kibővített franciaországi tornán, hogy a selejtező csoportkörét az emlékezetes, északírek elleni vereséggel kezdte, majd Pintér Attilától Dárdai Pál vette át a szövetségi kapitányi posztot, és végül Storck fejezte be a munkát. Az esély megvolt az egyenes ági kijutásra (sőt, az A-csoportban a lett-kazahot és a török-izlandit az utolsó percig figyelni kellett a legjobb csoportharmadik pozíció miatt), végül az F-csoport 3. helye pótselejtezőt ért – a norvégok elleni kettős sikert pedig ki ne felejtené el.
2019-ben szintén a végletekig élt a várva várt csoda lehetősége, ám a Wales elleni, sorsdöntő utolsó meccs Aaron Ramsey duplájával a hazaiaké lett Cardiffban. A koronavírus első hulláma után, 2020 őszén maradt ismét a pótselejtező, hogy aztán a bolgárok sima legyőzése után jöjjön a magyar válogatott történetének egyik legfelejthetetlenebb meccse, az Izland elleni utolsó perces fordítás 0-1-ről Loic Nego egyenlítésével és Szoboszlai Dominik csodálatos góljával.
Hogy reálisak legyünk, a 2016-os tornára vezető út előtt nem sokszor járt közel a válogatott a kijutáshoz, igaz, ahogy visszafelé haladunk az időben, találunk olyan selejtezősorozatokat, ahol adódott lehetőség. A 2012-es Eb-re a hollandok és a svédek nagyon meggyőző teljesítménnyel jutottak ki Egervári Sándor válogatottja elől, pedig a hollandok elleni két vereségen kívül a svédeket sikerült legyőzni itthon, a 19 pont pedig kifejezetten erős teljesítmények számított.
A 2008-as Eb-re nem volt esélye a válogatottnak (6. hely a selejtezőcsoportban, mindössze Máltát megelőzve, Moldova mögött), a 2004-es Eb selejtezőjében a biztató kezdés után jött egy-egy vereség a végén a Maris Verpakovskis góljai által repített meglepetéscsapat lettektől, majd a lengyelektől, így a csoport 4. helye jutott, akárcsak 1999 októberében – a románok és a portugálok készülhettek a 2000-es tornára, a 12 pontos, az utolsó hat meccséből mindössze egyet megnyerő és többek között Liechtensteinben ikszelő magyar válogatottat Szlovákia is megelőzte.
Az 1992-es, valamint az 1996-os Eb-re vezető út is 4. helyet tartogatott: előbbinél az olaszokkal, a norvégokkal, velünk és a ciprusiakkal szemben a szovjetek örülhettek, pedig Kiprich József duplájával sikerült 2-2-t játszani Moszkvában, utóbbi esetében pedig nem fért bele a négyből négy idegenbeli vereség. 1986-ban és 1987-ben a későbbi Európa-bajnok hollandok emelkedtek ki a selejtezőcsoportból, 1982-ben és 1983-ban a dánok, az angolok és a görögök is megelőzték a Mészöly Kálmán, majd Mezey György által irányított csapatot, míg az 1980-as tornára a finnek, az 1976-osra a walesiek utazhattak – mindkét esetben Magyarország lett a második a selejtezőcsoportban.
Így érkeztünk el az 52 évvel ezelőtti pontig, 1971-ig, a legutóbbi Eb-kvalifikációig. Akkor picit más volt a lebonyolítás, a négy válogatott tartalmazó csoportok győztesei a negyeddöntőbe, majd az elődöntőbe jutottak, utóbbi kvázi magát a belgiumi Európa-bajnokságot jelentette. Hoffer József csapata Bene Ferenc vezetésével jól kezdett, 3-1-re megverte Norvégiát Oslóban, a Népstadionban 1-1-es döntetlent játszott a franciákkal, és bár a bolgárok simán, 3-0-ra győztek Szófiában, immár Illovszky Rudolffal a kispadon mindhárom visszavágót sikerült megnyerni. A negyeddöntőben, 1972 tavaszán a románok ellen két döntetlent követően a harmadik meccs döntött, a győztes gólt Szőke István szerezte a 89. percben. A brüsszeli elődöntőt a szovjetek nyerték 1-0-ra, a bronzmeccset a belgák 2-1-re, az érem tehát (szemben az 1964-es, 3. hellyel záruló spanyolországi Eb-vel) nem jött össze.
52 év: ennyi idő telt hát el azóta, hogy a magyar válogatott legutóbb egyenes ági Eb-kijutást ünnepelhetett, igaz, az a selejtezősorozat a fentebb említett okok miatt más volt. Akár már ezekben a napokban teljesül az álom, akár „mindössze” a novemberi meccsek után, teljesen mindegy.
Csak teljesüljön…
Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 20.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)
